Ja és bocs a helyesiràsért de nincsen se hosszu i/o/ö/u/ü
Mindenki kérdezget, hogy hogy vagyok. Màr honapok ota keresem a megfelelö szavakat, hogy elmondhassam hogyan is érzem magam. Ebben nagyon sokat segitett Petra Wiechel és Helma Brandenburger. Pontosan ugy érzem magam, mint ahogyan azt ö leirta.
Nem hiszem, hogy màr az Igen fàzisnàl tartanék, de ezekkel a gondolatokkal indulok neki a vilàgkörüli utnak. Hogy ujra meg tudjam nyitni magam, hogy igent tudjak mondani, és mindent ami történt egy olyan fontos leckének tudjam tartani, ami a belsö érettségemet fejlesztette. Azt remélem, hogy valamikor eljön az a pillanat, amikor csak hàlàt érzek mindazért amit töle kaptam, tanultam és vele élhettem meg.
„Soha többé és ezt örökké
Amikor miattad sirok, tulajdonképpen magamért teszem, a személyed elvesztését ami engem szegényebbé tett.
Nekem csak az emlékek maradtak, amelyeket együtt éltünk meg. Nagyon fàj, màr csak az emlékezésben is egyedül lenni. Ezek is a részeid, mert veled együtt éltük meg és tapasztaltuk meg öket. Nélküled ezek a tapasztalatok nem lennének, lennének màsok màs emberekkel, de mégis az én emlékeimnek hozzàd van köze és pont ez teszi öket annyira fàjdalmasà.
Amig az emberek egymàs mellett vannak, nem is sejtik az egyedülhagyottsàg érzésének méreteit. Annyira könnyelmü, hogy màr büntetendö, amikor az ember a màsik jelenlétét a jelenben magàtolérthetödönek veszi. Mint egy értékes kincs, ami nem gyengülhet a lényegtelenségbe, igy illetnek meg téged az én sokkal értékesebb éveim akàr a dràga ékszer. Nos, most hogy örökre elvesztettelek, fàjlalom a helyzetem, mely beszürkült napokbol àll.
Gyakran akar a falat kenyér a torkomra akadni, amikor sirva ülök egyedül az asztalnàl. Egyszer azt olvastam, hogy valaki mindig 2 személyre teritette az asztalt, holott a màsik màr nem volt ott. Ezt én is megtettem, vàltogatva a te és az én helyem között, beszéltem veled és ugy tette mintha még melettem lennél.
De aztàn ugy éreztem, hogy becsapom magam és csak szinhàz az egész, és mérges lettem magamra, mert nem tudom problémamentesen elfogadni az igazsàgot. Az elmém és az érzelmeim gyakran viaskodnak egymàssal. Az elmém a helyére tette a megvàltoztathatatlant, még akkor is ha nem fogadta el.
A lelkemben viszont élénkebben élsz mint valaha, és nem engedlek el, minthogyha a fizikai részem lennél. Mert az is voltàl. Egy ilyen veszteség nagyon fàj.
Az legrosszab az egészben viszont az, hogy elvitted magaddal az örömöt az életemböl. Mintha egy ember egyedül képtelen lenne a boldogsàgra, igy veszitettem el az érzést. Mindehez hozzàjön hogy elvesztettem az ünneplés képességét. Menekülök az ünneplés elöl. Azért, mert te volàl nekem a minden és a mindenség, a (jobbik) felem, és most ugy érzem magam mint egy fél ember.
Sok minden elmarad, minta Te valamikor ujra eljönnél és elvégeznéd ami felgyülemlett. Ez a közelétted csalàrdsàga, ami csak àltalam érzett, hogy ugy mondjam elképzelt, amibe belekapaszkodom az ordito valosàg ellenére. A helyed tovàbbra is szabad, mintha bàrmelyik pillanatban elfordithatnàd a kulcsot a zàrban és elém àllhatnàl.
Milyen gyakran mentem végig ugyan azokon az utakon, ahol együtt mentünk, pillanatokra behunytam a szemem és hallgattam a lépteidet magam mellett. A kezem a kezedben akart pihenni, de fogàs nélkül a semmibe siklott. A tàmaszom veled együtt elveszettnek làtszik es majdnem minden, aminek vala is értelmét làttam ebben az életben.
Milyen nehéz uj utakon jàrni, amikor annyira hozzà vagy szokva a jol ismerthez mint a legjobb és legkedesebb cipödhöz. Olyan nehéz ebben a helyzetben a sajàt utadat jàrni, mint egy dzsungelben sajàt ösvényt és utat törni.
Néha megprobàltam tanàcsot kérni joakaratu emberektöl és szotfogadni az ép eszemnek hogy potoljam az àltalat hagyott ürt. Sok olyan ember van akit egyedül hagytak. De itt is itt van a fàjdalmas felismerés:
Nem lehet kicserélni az egyik embert egy màsikra. Maguk az àllatok is oly különbözöek tudnak lenni ugyan abbol a fajbol, hàt még az emberek.
A legszörnyübbek az éjszakàk az àlmaikkal. Mintha mi sem történt volna, megjelensz bennük és ugyan ugy élünk együtt boldogan mint azelött. Amikor jön az ébredés, siràssal kezdödik a nap. A hely mellettem örökre üres marad, nincsen többé a bizalmas szuszogàs melettem, nincs többé bizonytalansàg, mert te mellettem vagy és minden rendben van.
Olyan ez mintha a nap nem hozna fényt az éjszaka pedig csak sötétséget. Mindegy, hogy alszom vagy ébren vagyok, kit érdekel, hogy itt vagyok vagy nem? Senki nem vigasztalja, a vigasztalhatatlanul sirot.
A viràgoknak nem adtam vizet igy elszàradnak, ahogy én is. Nem akartam rendet rakni sem, kit érdekel ha növekszik a kàosz? Mit érhet el valaki, aki csak fél ember, mert a màsik felét elvesztette? És utàna a büntudat és a kudarc gyötrö kérdései, a vàgy halhatatlan beteljesülésért….
Aztàn utàna ràjöttem hogy az àllàspontom megvàltoztathatatlan. A kimerültségtöl kiestek a kezemböl a fegyverek, melyekel harcoltam – vesztettem.
Amikor valami olyasmi mint a legtörékenyebb fü elkezdett nöni a seb fölött, valami màs is elkezdett bennem növekedni, az alàzat és a kezeim nyiladozni làtszanak, hogy elengedjelek.
Nem akarok többé beléd kapaszkodni, végtére is ezentul màs vilàgokban élünk.
Lassan elfogadom ezt a sorsot – vagy ki ahogy nevezni ohajtja. Kemény munka volt, egy olyan pallot épiteni, mely àtvezet a szakasékon.
És most hogy végre igent tudok mondani, ez felszabadit a szomorusàgombol, hogy ujra làssam a szépet. Az elején semmivel nem engedtem meg magamnak és nem voltam hajlando megkönnyiteni a sajàt dolgom, hogy még ezzel is büntessem magam. Ma màr tudom tisztelni a fàjdalmam, mivel mostmàr egy tàvolabbi perspektivàbol tudom öt szemlélni. Nem roppantam meg a sulya alatt, hanem àltala növekedtem és igy több lettem.
Uj szemléletet kaptam, melyel az emberek màs fénybe kerültek és a tény, hogy mindeki szenved valamitöl és hogy a gyàsz még akàr vakkà is tehet. Ugy érzem magam mint egy fa, amelynek lombkoronàja hatàrtalanul az égig nöhetne.
A fàk is tulnönek az akadàlyokon. Az én magabiztossàgom is megnött, mostmàr nem àllok ugy ahogy eddig a te làbadon, és nem hagyom magam vinni. Megtanultam sajàt magamért kiàllni és hogy az egyedülàllo élet is ugyan olyan értékes mint egy dràgakö, ami egy ujabb érték a végsö felfogàs felé vezetö uton.”
